2015.12.30
MacGyver az űrben - Mentőexpedíció Filmkritika
Ridley Scott talán még soha nem rendezett ennyire vicces filmet.
Az Andy Weir regényéből készült Mentőexpedíció ugyanis bár olyan nagyszabású, mint a rendező művei általában, nem illeszthető be a Gladiátor, a Hannibal, és végképp nem A nyolcadik utas: a Halál mellé, netán a Szárnyas fejvadász hangulata köszön vissza benne. Sokkal inkább kedvez ez a mozi a geek-nemzedéknek, akik örömmel nézik a Guillermo del Toro-féle Tűzgyűrűt vagy olvassák az Ernest Cline-féle Ready Player One-t.
Ugyanakkor a Mentőexpedíció érdekes csavart ad a napjainkban divatos, borús atmoszférájú túlélősztoriknak is. Míg a Fehér pokol vagy a Minden odavan merengő-melankolikus hangütéssel dolgoznak, addig a Mentőexpedíció végtelenül ironikus, szellemes űrthriller. Főszereplője, Mark Watney nem más, mint egy Marson ragadt MacGyver: ahelyett, hogy halálfélelem gyötörné, gyorsan megrázza a vállát, és hatalmasakat kacarászik szorult helyzetén, netán az őt kereső NASA-munkatársakon. Feltalálja magát, parányi eszközökből farigcsál óriási találmányokat – a leleményes a legjobb szó rá. Ilyen rangban egy thriller hősét nézzük, aki áldozati pozícióból, hátrahagyva indul, majd egyre jobban felnő a feladathoz, és célt ér. Több ez szimpla robinzonádnál. A Számkivetettet idéző one-man show (amelyben a Watney-t játszó Matt Damon valósággal lubickol) csillagközi mentőakcióvá lesz. Nemcsak a vörös bolygón maradt túlélőfigura küzd az életéért, idővel asztronauta társai, sőt, lent ügyködő, földi kollégái is a kezüket nyújtják neki. Pozitív sci-fi szemlélet ez. 2013-ban a Gravitáció, tavaly pedig a Csillagok között sugallta, hogy a sötét űr nem kizárólag a halál ürességét jelenti, hanem egy olyan hellyé is válhat, ahol újjászülethetünk, szerethetünk, ad absurdum, viccelődhetünk.
Hiába húznak szét eleinte a NASA dolgozói, végül az egész világ összezár. Kína és az Egyesült Államok között bajtársias viszony alakul ki, és pontosan emiatt sorol be a mozi a pozitív hangütésű űrfilmek közé. Ridley Scott és Drew Goddard forgatókönyvíró azonban sosem veszítik el stílusérzéküket, és a várható giccset humorral, illetve a küzdeni akarás nyomatékosításával oldják fel. Több geek-utalás éri a nézőt az ABBA-tól Donna Summerig (ez pedig már megszokott a szintén önreflexív Ház az erdő mélyén-t író, rendező Goddardtól), miközben fennmarad a marsi nyűglődés tétje. Valóban érezzük, milyen passión megy keresztül Watney. Ahogy az is világos, kollégái hogyan tesznek tűvé érte mindent – a morcos igazgató végül az ünneplő tömeg része, még egy ügyetlen tudóspalántáról is kiderül, jobb őt nem leírni. A Mentőexpedíció adoptálja a világot: London, New York, Kína lakói idővel nem öltönyös hatalmasságokként, hanem közülünk való hétköznapi alakokként várják Mark Watney Földre érkezését. Noha érthető okokból a filmadaptáció mellőzte a regény túlságosan technológia-központú részleteit, a lényeg nem veszett el. A marsi burgonyatermesztés szorosan összefügg Watney önellátó viselkedésével, a gazdálkodásról szóló pillanatok temérdek humorral kecsegtetnek. („Én vagyok a legnagyobb botanikus ezen a bolygón.”, „Edd a kefét, Neil Armstrong!”) A kalandfilmes szál sem tűnik el: a főalak igazi akció- vagy kalandhős, fegyvere pedig önnön intelligenciája és a közelében fekvő műszaki eszközök. Matt Damon miatt adja magát a párhuzam: Jason Bourne, a vadként űzött CIA-renegát ezúttal a vörös űrben kénytelen a sarkára állni, és akárcsak az ügynökkarakter, ő is kacatokra hagyatkozhat, szuperfegyverekre nem. NASA-s barátai vagy űrhajós cimborái pedig valóban használják is a rájuk ruházott csúcstechnológiát: ami csütörtököt mond, azt meg tudják javítani, ami működik, azzal képesek emberéletet menteni.
Noha a 140 perces játékidő során olykor lelassul a cselekmény, középtájon pedig akadnak üresjáratok, zömmel feszültségben dúskáló sci-fi mesét látni. A vicc és a grandiózus kaland korántsem egymás ellenségei, hanem egymást kiegészítő mozis tartozékok a néző szórakoztatására. A Mentőexpedíció nem tagadja, ízig-vérig popcornmozi, de a legjobb fajtából, zavaró infantilizmus, romboláspornó-betétek, kidolgozatlan figurák nélkül. Nagyon jó bizonyíték arra, hogy a látványmozit vagy a popcornfilmet nem szabad csak üres butaságokként leírni. Tanulhatnának ettől a filmtől az olyan dollármeghajtású blockbusterek, mint a Transformers. Általában ugyanis nem a nagyzoló destrukciópillanatok, hanem éppen az emberi, hol keserű, hol humoros szakaszok avatnak egy sci-fi-t csaknem tökéletes spielbergi élménnyé.
Forrás: tiszatajonline.hu / Szabó Ádám